Magányosan

Egész eddigi életemben magányosnak éreztem magam. Apám, aki mindig beszélgetett velem, sokat dolgozott. Reggel már nem volt otthon, mikor felkeltünk, este pedig még nem volt otthon lefekvéskor. Egész nap azt vártam, hogy hazaérjen, és végre valaki odafigyeljen rám. Mikor hazaért a munkából, mindig első dolga volt, hogy benézzen hozzánk. Próbáltam fent maradni, hogy legalább pár mondatot tudjak vele beszélni. Ha sikerült, sokkal jobb éjszakám volt. Rengeteget dolgozott, miattunk. Más viszont nem nagyon foglalkozott velem. A tesók fiús játékokat játszottak, nem is engedtek be a játékukba. Így legtöbbször egyedül kellett lefoglalni magam. Már ekkor is magányos voltam. Ahol laktunk, sehol nem volt korombeli lány, így barátkozni sem tudtam.
Amikor elköltöztünk a lakótelepre, nagyon vágytam már valakinek a barátságára. Így bárki, aki szóba állt velem. már a barátnőm volt. Viszont valamiért lassacskán mindenki eltűnt.
Középsuliban is csak két barátnőm volt, de az egyik már suli után eltűnt, a másik, akiről azt gondoltam a legjobb barinőm, 2 éve szállt ki az életemből, egyik napról a másikra.
Azt gondoltam amiatt nem barátkoznak velem, mert kövér és csúnya vagyok. Első évfolyam után a nyáron leadtam 10 kg-ot. Persze mindezt úgy,hogy alig ettem. Mivel ezután a változás után sem lett jobb a helyzet, folytattam a diétát, és folyton kövérnek láttam magam. Csúnyának éreztem magam, így sosem öltöztem igazán csajosan. Bulikban sem kértek fel táncolni, így kezdtem falat építeni magam köré. Senkinek sem kellek.:(
A mostani férjemmel is csak azért mentem el a buliban táncolni,mert hallottam,hogy fogadnak a haverjával,és azt akartam, hogy veszítsen. Másrészt otthagyott a barátnőm,akivel elvileg a buliba mentem, és elég pocsék volt egyedül ücsörögni.
Főiskolába kerülve próbáltam máshogy barátokat szerezni.Igyekeztem bekerülni a menők csoportjába. Játszottam egy szerepet, cigiztem, ittam, bár mindig tudtam hol a határ, csak hogy hozzájuk tartozhassak. Másodikban azonban már nem ment a színjáték, hamar ki is közösítettek.
Férjemmel is se veled, se nélküled párkapcsolatban álltunk. Mikor láttam, hogy másnak nem kellek, visszakönyörögtem magam hozzá.
Volt olyan időszak is, hogy chateltem egész éjjel, ismeretlen srácokkal találkoztam, 4-5 fiúval is egy nap, de egyik sem jött be. Fogalmam sincs honnan volt bátorságom ahhoz, hogy akkor még kép nélküli beszélgetések után csak úgy taliztam velük.Annyira vágytam a figyelemre, megértésre, valakire, hogy mellettem álljon, hogy már megszállottként kerestem a kapcsolatot.
Fősuli után is eltűntek szépen az akkor még barátnőnek hitt emberek.:(
Ott voltam egyedül. Mivel úgy éreztem, senkinek sem kellek, a munkába menekültem. Amikor már nagyon nem bírtam ezt a magányt, újra összehozott a férjemmel a sors. Elfogadtam, hogy csak neki kellek, másnak nem, így mellette maradtam, és hozzámentem.
Sajnos azonban azóta is magányos vagyok. Úgy érzem tőle sem kapom meg azt a megnevezhetetlen valamit, amire egész életemben vágytam. Lánybúcsúm sem volt egy nagy szám, két csajszival elmentem vacsizni,akit rá tudtam venni, hogy eljöjjön velem, utána bulizni,és kb. ennyi volt.:(
Igaz barátaim azóta sincsenek,sőt,most egy barátnőm sincs. Nincs kivel elmenni csajos délutánra, mozizni, vagy csak kávézni. Munkahelyemen van egy csapat csajszi, jó fejek, bevettek ugyan a társaságba, de nem érzem úgy, hogy valóban be is fogadtak. Mikor táppénzen voltam a gyerekkel, senki rám sem írt, hogy van a kicsi. Töltelék embernek érzem magam.
Azt hittem, jó ember vagyok, de amennyi fájdalmat és terhet ró rám az élet, minden lelki támasz és segítség nélkül, kezdem úgy érezni, hogy valamiben, valahol rosszat tettem, emiatt kapom most ezt.
Irigylem azokat a lányokat, anyukákat, akiknek ott van az anyuci,akire bármikor számíthat, akinek az a legnagyobb gondja, milyen legyen az új körömszín, vagy épp melyik klubbot vagy wellness szállót próbálja ki...