Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó
Bejelentkezés
kirekesztett

A teher most már örök

Vera · 2 éve
Éjfél elmúlt,a család már alszik. Nekem is kellene,hiszen indul reggel a verkli. Újra hétfő, és kezdődik minden elölről, minden héten ugyanazok a hétköznapok.
Mégsem tudok aludni. Az agyam folyamatosan zakatol, mit csináljak, hogyan és már megint miért én?
Pénteken elvittem aput meló előtt ügyeket intézni. Mikor bevittem az idősek klubjába, ahova nagyon szeret járni, ismét újabb problémával szembesítettek,amit ha nem sikerül megoldani, aput ki kell tenniük a klubból a többiek védelmében. BUMM!
Végre kezdtem lehiggadni, megnyugodni az eddigi agyalások, hírek után, vártam, hogy végre lesz egy nyugodt hétvégém! Erre ismét kezdődik minden elölről. Öcsémnek már korábban szóltak, csak valahogy az infó nem jutott el hozzám.
Úton a melóba csak zakatolt az agyam. Most mi lesz? Mit csináljak? Tényleg ennyire rossz a helyzet? Nem akartam elhinni, hogy apu állapota úgy néz ki romlik.
Szerencsére a melóhelyen rövid napom volt és könnyű is, ez segített ellazulni egy kicsit. Furcsa, de szeretek dolgozni járni. Ott mindig történik valami, így kikapcsol az agyam.Csak a munka van. Olyan,mint egy külön  világ, egy nyugalom szigete, ahova az ember menekülhet. Ott nem vagyok egyedül.:(
Munka után a szokásos kör, gyerekek, bolt. Otthon a gyerkőcök elvonultak a szobába, így ismét egyedül maradtam a gondolataimmal. Kezdtem félni, pánikolni, éreztem, hogy elvesztem az erőmet, hogy én már kevés vagyok ehhez a nagy teherhez, 2 demens szülőt istápolni, ügyeiket intézni. Kattogott az agyam, mi lesz, ha apu nem mehet többet a klubba...hisz neki az a nyugalom szigete. Tudom, ha így alakulna, nem sokáig húzná apu, feladná az életet, szép lassan elsorvadna. Most még küzd, bízik valami jobban, és kitart! Pedig már párszor szembekerült a kaszással, de mindig sikerült elküldenie. 
Pánikoltam. Úgy éreztem tehetetlen vagyok. 5-en vagyunk testvérek, mégis egyedül engem érdekel apu sorsa. Kezdtem lázadni, hogy ezt már nem teheti velem a sors, kétségbeesni a tehetetlenségtől, kezdtem feladni,mindent. Úgy éreztem, ezt már nem bírom. Nincs időm semmire, mert folyton szüleim valamilyen problémáját kell megoldanom. Nem tudok rendesen takarítani, nincs időm sütni, iskolába dekorációt gyártani, nincs időm a saját életemre! Ismét felbukkant a Rém, fojtogatott, amit először hagytam is. Feladtam, vigyen,ahova akar, ő nyert!
Csak zokogtam, legszívesebben a világ legeldugottabb sarkába mentem volna. Aztán ahogy a könnyeim elfogytak, kezdtem erőt gyűjteni. A Rémet elűztem, megráztam magam, és nekiálltam kiutat keresni. Beszéltem ismerős dokival, tanácsokat kértem, tapasztalatokat. Elhatároztam, hogy elviszem magán urológushoz, oda tuti nem 3 hónapot kell várni. Keresek gyógyszertárat, ahol darabokban is adnak pelust, kipróbálunk több fajtát. Öcsémet utasítottam, reggelente mit tegyen.
Nem tudom, működik-e majd így, de most jobb nem jutott eszembe.
Szombaton apu is lejött még utoljára elbúcsúzni a szülői házától, hiszen jövő héten már másé lesz ez a hely. Láttam, milyen elesett, láttam, hogy nagyon nincs jól, de eljött, Mindent megnézett még utoljára, közben persze többször elesett, de küzdött,hogy mindenhova be tudjon nézni még utoljára. 1 éve még gondozta a kertet, egyedül járt le, kocsival, még a búcsút is megültük. Most meg itt van egy demens ember, aki már pelenkázásra szorul, elesik, de minden erejét összeszedve bejárta a házat, végül ő maga zárta be az ajtókat, mint régen. Odaadta a kulcsot, majd beült az autóba, és öcsém hazavitte.Nekem is rettenetesen fáj, hogy el kellett adnunk a házat, mert nagyon szerettem ott lenni. Rengeteg emlék és érzés fűzött ehhez a házhoz. Szerettem volna egyszer én itt lakni. Most meg idegen emberek költöznek majd be, mindent szétrombolva, ami nekünk sokat jelentett. Elképzeltem, hogy ha nekem ennyire fáj ez az elválás,mit érezhet apu. Akkor jöttem rá, hogy nem hagyhatom magára, hiszen minden, amiért dolgozott, abból szinte már semmi nincs. Se szülői ház, se autó, se gyerekek. A nagyobbak ugyanis alig vagy egyáltalán nem néznek rá,csak mikor romlik az állapota, mint a dögkeselyűk. Ha túl van az életveszélyen, a látogatások is rövidülnek, majd megszűnnek.
Olyan védtelen ember, mint egy kisgyerek. A pár évvel ezelőtti életerős ember mostanra egy felnőtt testbe öltöztetett gyerek. Mindig azt nézte, hogy a gyerekeinek mi a jó, értünk túlórázott, dolgozott, csak, hogy nekünk jobb legyen. Most meg itt maradt szinte egyedül, többiek csak a sérelmeiket mondogatják, pedig ő soha senkit nem bántott. Mindig védte a gyerekeit, és inkább belerokkant, de sosem hagyta cserben őket. Mikor már mi könyörögtünk, hogy hagyja ott anyut, mert kikészül, akkor is azt mondta, nem teheti, hisz ott van még két kisebb gyerek, őket még fel kell nevelni. Felnevelte, de milyen áron? 61 évesen ő maga is gyerek lett.
Tiszta szívemből sajnálom, és már nem félek. Tudom az utamat. Ha kemény is lesz, de segítenem kell őt,akármilyen nehéz is. Mindig meg kell találnom a megoldást, hogy neki jó legyen. Ez a teher most már örök, míg csak él.
Megjegyzést csak bejelentkezett blogolok tagok írhatnak!
Jeletkezz be a blogodban, vagy készíts te is egy blogot a blogolok.hu-n!
Vera
Sziasztok! 35 éves, kétgyermekes anyuka vagyok. Rengeteg dolgon mentem keresztül, de most érzem úgy, hogy már nem tudom a sok fájdalmat magamban tartani, s mivel nincs kivel megbeszélnem,így inkább kiírom magamból. Bízom abban, hogy ez segít feldolgoznom a fájdalmat, ami bennem van, s talán másnak is erőt ad a mindennapos küzdelmekhez.