Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó
Bejelentkezés
kirekesztett

A fojtogató Rém

Vera · 2 éve
Hétvége van. Másokkal ellentétben én nem szeretem annyira. Persze várom,mert reggel nincs rohanás a suliba, oviba, munkahelyre, de nekem ekkor sincs pihi,hiszen vár rám a háztartás. Idén azonban nem ez az,ami a legtöbb energiámat elveszi, hanem:az agyalás, a miértekre való válaszok keresése, na és persze a tények elfogadása,ami rettenetesen nehéz. Hétköznap a sok teendő mellett nincs időm a saját bajaimmal foglalkozni, de a hétvége az más. Főzés, takarítás stb alatt is jár az agyam.
Ma éreztem azt hosszú hónapok után újra, hogy nem bírom tovább, elfáradtam. Tudom, hogy az élet kemény, de nem értem, mit ártottam neki, hogy ennyi mindennel büntessen!
Előjöttek az emlékek, érzések, és a fojtogató Rém, aki láthatatlanul körbetekeredik a nyakamon, a mellkasomon, és próbálja elszorítani a levegő útját.
Visszaemlékeztem gyerekkoromra, amikor még bátyámmal és öcsémmel együtt játszottunk az udvaron; amikor ovis koromban nőnapra bátyámtól kaptam egy fagolyóból készült nyuszit. A detki kirándulásokra, apuval lejátszott kártyapartikra, a nagyszülőknél töltött nyaralásokra... Ezeket a csodás képsorokat egyszer csak befedte a sötétség, és erőszakosan, élesen, és egyre gyorsabban hozta elő azokat az élményeket, amiket el akarok temetni magamban: amikor a téli fagyban is hátra kellett menni az udvarban, mert csak pottyantós wc volt; amikor nyüvek mászkáltak a kád felett, mert a felette lévő ablakba a nagyszülők romlott húst raktak; amikor 2 centivel a sarkamtól landolt egy tégla,amit a nagypapám utánunk dobott csak úgy az ablakból; a szekálások anyámtól,mert nem vagyok tökéletes, bezzeg a bátyám... kezdetű mondatok; az önbizalmam folyamatos csonkítása, a kitaszítottság érzése, hisz 5 gyerek közül csak én vagyok lány...
Éreztem, ahogy izzadt a tenyerem, kirohantam a levegőre, próbáltam elűzni a Rémet. Néztem a tóban úszkáló halakat, próbáltam a természet hangjaira figyelni, csak úgy lenni, gondolatok nélkül. Mikor éreztem, hogy a Rémet sikerült elűznöm, visszamentem a konyhába, és folytattam a munkámat. Zenét kapcsoltam, és készítettem a lánykám palacsintáját. Ekkor azonban a Rém újra támadt, de most még kegyetlenebbül. Visszahozta életem legfájóbb emlékeit: amikor meghalt a pici tesóm anyu hasában a 9. hónapban, pont aznap,mikor a szülinapomat ünnepeltük volna.A sok küzdelmet, teperést, hogy végre megdicsérjen anyu, hogy valamit jól csináltam, vagy végre észrevegyen, és ne csak a bátyámat dicsérje. 
A néptánc szakkör, amit nagyon szerettem, de a kövérségem miatt egy fiú állandóan szekált, emiatt abbahagytam, amiről persze apuék nem tudtak, és a szakkörre kapott pénzből mindig csokit vettem, amit elmajszoltam, miközben a várost jártam.
Amikor tesiórán egyik kezemmel lefogva melleimet futottam,amin persze mindenki nevetett, mert még melltartót sem kaptam. Amikor olyan ronda ruhákba öltöztetett anyám, hogy szégyelltem a suliba menni.
A sok olyan napot,amikor menekültem otthonról és mindenhova elmentem, csak hogy ne kelljen a szüleim veszekedését hallgatnom. Emiatt is választottam olyan főiskolát, ahol koleszosnak kellett lennem, és csak akkor mentem haza, ha nagyon fontos volt.
Amikor rengeteget tanultam, majd kitűnő diplomám után sem kaptam még annyit sem,hogy ügyes voltál...
Csak pörögtek és pörögtek a képsorok, majd elérkezett a jelenbe: a Rém itt már teljesen rabul ejtett, már a szívem tájékán járt. Ekkor a képsorok lelassultak, amik a tavaly ősznél  tartottak:Ekkor vettem észre, hogy apámmal valami baj van. Aztán csak jöttek a képkockák: anyám elviselhetetlen, apámat idősek klubjába kellett vinnem, 61 évesen, majd ahogy kezdődött a nyári szünet, agyvérzést kapott, rá tüdőgyulladást, de nem hagytam cserben, naponta 4 órát töltöttem bent nála a kórházban, végül felépült, de elkerülhetetlen az otthon, így hetekig keresgéltem, mire megtaláltam a megfelelőt, apám pedig minden hiszti nélkül elfogadta, hogy beadjuk a jelentkezést, sőt még a hely is tetszett neki.
Anyámnál is demenciát állapítottak meg, mely folyamatosan romlik. 
Apám szülői házának eladása során kapom a nagy pofonokat, hatalmas csalódások és tulajdonságok derülnek ki a tesókról, akikkel eddig sem volt valami jó a kapcsolat. Mindezek mellett nagyobbik lánykámról 2 hete kiderült, hogy inzulinrezisztenciája van.
Ahogy elért a mai naphoz a képsor, a Rém eltűnt és csak zokogást hagyott hátra. Fájdalmat a szívem tájékán, mardosó fájdalmat, hogy milyen terhet tesz még a vállamra az élet. Nem elég,hogy félre kell tennem a múltat, és gondoskodnom kell olyan anyáról, aki szerintem sosem szeretett; szeretett apámmal, aki 1 éve még a kertet művelte úgy kell bánni, mint egy kis gyerekkel, és otthonba kell majd helyezni, mert 24 órás felügyeletre van szüksége, harcolnom kell a nagyobb tesókkal, hogy megvédjem azt, ami apámat illeti, a gyerekről is kiderül, hogy teljes életmódot kell váltani, különben cukorbeteg lesz. 
Munkahelyemen nem tudok rendesen teljesíteni, pedig sokkal többre vagyok képes, de az agyam fáradt, a kreatív gondolatok pedig nem jönnek ilyenkor.:(
Megjegyzést csak bejelentkezett blogolok tagok írhatnak!
Jeletkezz be a blogodban, vagy készíts te is egy blogot a blogolok.hu-n!
Vera
Sziasztok! 35 éves, kétgyermekes anyuka vagyok. Rengeteg dolgon mentem keresztül, de most érzem úgy, hogy már nem tudom a sok fájdalmat magamban tartani, s mivel nincs kivel megbeszélnem,így inkább kiírom magamból. Bízom abban, hogy ez segít feldolgoznom a fájdalmat, ami bennem van, s talán másnak is erőt ad a mindennapos küzdelmekhez.